Örkény sírjánál

                           Gömbös Gyula emlékezetének

Nagy vizek folyásán az éj csupa holdas,
Ingovány zsombékján felüvölt az ordas.

S amikor a csillag tüzes könnyet vérez,
Bujdosó rabszolga jön halott Vezérhez.

..... Kun-halom sötétje rejthet vaskoporsót,
Uram! Vezér! Hallod? Hallod e komor szót?

Sírod körül egyre nő az ember-asztag,
Szolgát és vitézlőt egyként lenyilaztak.

De gyűlnek új urak víg halotti torra.
Izmaelitákkal végtelen nagy sorba.

Arany a serlegük, úgy hajtnak belőle,
Meghalt! Igyunk rája, nem félünk már tőle.

Bujdosó a néped, a fiad, a lányod
Gazok, szolgalelkek váltják a világot.

De mikor a csillag tüzes könnye vérez,
Holt szív, élő lélek mind, de mind felérez.

Akik megmaradtak, tudják mi sincs veszve
Sírodban aludván Te vagy láng és Eszme.

S úttalan bár útja, érted bújdosásnak,
Tudják: eljön majd a mánál vígabb másnap.

Tisza-Maros folytán alhat vaskoporsó,
Belőle zendül meg egyszer a toborzó.

A sereget hívó, a népéért rívó
Minden magyarokért zord egeket vívó ..!

S ezért kik még vannak -- útján a halálnak,
Életben, rabságban egymásra találnak.

Egy hitet hirdetnek, egy cél útját járják,
S gazok dáridóját -- azért is -- kivárják.

                            #